15 év. Nagy idő ez egy zenekar történetében. A magyar fémzene immáron egyik klasszikusává előlépett zenekara a PeCsában telt ház előtt tartotta sokat ígérő jubileumi buliját. Úgy látszik, egy ilyen névre előjönnek búvóhelyeikről még a legintrovertáltabb rockerek is...

Vendégként az Ozirisz és a Messengers léptek fel. Kellemes meglepetés volt, hogy már az Ozirisz műsorára háromnegyedig megtelt a csarnok. A fiúk láthatólag mindent beleadtak, nem törődve a vendég – csúnyábban kifejezve az előzenekarság – mivoltukkal. A banda összeszokott, homogén muzsikát nyújtott. Talán egy kicsit túl homogént. Egy csipetnyi változatosságot hiányoltam, de ez csak ízlés kérdése. A srácok nem kímélték a rőzséjüket és a nyolcvanas évek metalkorszakát meghazudtolóan headbangeltek. Számomra a zenekar „csak” két szólót játszó ritmusgitárosának teljesítménye jelentette az est fénypontját. Mind sound, mind feeling, mind technika terén kimagaslót nyújtott ez a muzsikus...

A Messengers első száma után kissé megfogyatkoztak a színpad előtt az emberek. Nem csoda, legyünk őszinték, a banda brutálisan kemény metal zenéje kifejezetten rétegzene, és sok rockhívőnek már túl „erős”. Summa summarum, ez a csapat is korrekten lenyomta a műsorát és aki bukik erre a stílusra, biztosan élvezte az előadást.

De most térjünk rá az Ossianra. Paksi Endre Rock Mohikán fiatal csapata rettentő technikás koncertet adott a dugig megtelt arénában. Kiváló, magasan képzett zenészek szórakoztatták a nagyérdeműt, aki pontosan azt kapta amire számított. A régi bombabiztos „slágerek” és egy pár új darab az utolsó lemezről kiegyensúlyozott mixtúrában kerültek terítékre. Bár a hangulat az utóbbiak esetében – talán az enyhe matekozós feeling miatt – érezhetően alábbhagyott, Endre mégis magabiztosan vezényelte végig a koncertet. A Rubcsics Richárd – Wéber Attila gitárpáros profi együttműködése a maga nemében példaértékűnek mondható.

Külön dicséret illeti a pirotechnikát és a fényeffektusokat, ami nagyot dobott az amúgy is jó koncerten. Magyar metal bulin példa nélküli fény és tűzorgiának lehettünk szemtanúi.

Legnagyobb bánatom – és hangulatom elrontója – viszont a zenekar megszólalása, pontosabban a keverés minőségtelensége volt. Két okból is. Először is: a duplázó Hornyák Péter kemény lába alatt majdnem teljesen lemosta a zenekar maradékát majd minden megszólalásakor (a kevesebb, néha több...). Bár az akusztika ördöge talán csak engem büntetett, mert nem az első sorban álltam, hanem az utolsóban. Másodszor és legfőbbképpen: a basszusgitár teljesen elveszett a háttérben, alig kivehetően szólt, talán csak a lassabb témák idején lehetett konkrétan érteni mit is játszik Jakab Viktor (aki azóta, talán ezért (is) kivált a zenekarból). A zene fundamentum nélkül maradt, időnként rogyadozott és csak a többi zenész illetve a felettébb lelkes közönség szívóssága miatt nem „omlott össze”. Ehhez a tényhez nem sok hozzáfűzni valóm akad, csak nagyon elszomorítónak tartom, hogy egy ilyen „mega event” alkalmával az egyébként minőségi zene a rossz keverés miatt nem tudott teljes egészében kibontakozni.

Nem tudom mit is írjak az „est fénypontjáról”... Gondolok itt a „pokolgép igazi énekese”-ként bekonferált Kalapács József vendégeskedésére. Ha szépet akarnék írni, azt mondanám: jött, énekelt, győzött. De ez nem volt bokszmeccs. Ha kevésbé szépen szeretném lefesteni: jött, énekelt, elment. Hozzáállás kérdése. Minden esetre Józsi a megszokott minőséget hozta. Talán csak velem volt így, de én ezen a jubileumon több vendéget vártam volna. Így az áhított örömzenélés – legalább is – részben kimaradt. De ez mit sem csorbított ennek a kifejezetten hosszú koncertnek a hangulatán.

Összességében azért teljesen biztos vagyok benne, hogy az Ossian rajongóknak egy felejthetetlen élményben volt részük. Egy biztos: Paksi Endre csapatával bizony számolni kell a jövőben is! A kérdés csak az, meg tudnak-e úgy újulni, illetve tovább tudják-e fejleszteni az utolsó lemezük hangzásvilágát, hogy közben a régi rajongóikat sem vesztik el.